Amikor egy közeli baráttal töltöm az időmet és belemélyedünk valamilyen személyes, komoly témába, akkor kicsit olyan, mintha a saját elképzelése szerint próbálna átformálni, alakítani. Kicsit olyan érzés, hogy "Jó vagy így, ahogy vagy, de ha ezt és ezt így csinálnád / ezt és ezt így gondolnád már végre, akkor sokkal, de sokkal kedvesebb lennél a számomra."
Sokszor belegondoltam, hogy csak én érzem így vagy tényleg ez a helyzet? Ennyire érzékenyen érintene a kritika? Az adott kritika tényleg jogos, vagy csak úgy érzem jogosnak kell lennie, mert más mondja?
...és a szakdolgozat. Amikor úgy érzem se erőm, se kreativitásom nincs hozzá, akkor megpróbálom elképzelni, hogy híres írónő vagyok, aki, egy nagyon fontos munkán dolgozik, amire szüksége van az emberiségnek...és ha annak nem is, de önmagának igen, mert ez is szükséges a diplomájához.
Mindig is szerettem volna könyvet írni, igaz nem így képzeltem el. Sokszor belekezdtem már egy-egy történetbe, amit nem mindig fejeztem be, írtam kis bugyuta verseket, novellákat, kopott gondolatokat tépett papírfecnikre, a matek füzet utolsó lapjára, unott előadások közben a jegyzetfüzet margójára.
