Október 4.-től 14.-ig

Az elmúlt 2 hét nagyon pörgős volt:
okt.5.: megtartottam életem első ének óráját, Brigi bírált. Jól sikerült a tanításom 5-öst kaptam. :)
okt.6.: integrált magyaron az októberi műsorra próbáltunk, délután halat főztünk csoptársakkal a koliban. :)
okt.7.: " Nem az a jó, ha mindenki szeret. Az a jó, ha a rosszak utálnak, és a jók szeretnek." /Konfúciusz/
okt.10.: Reggel 8-kor próbáltunk, ének tervezetet leadtam, délután fogszabályozásra mentem. A doktornő bíztató hírekkel fogadott. :) ...meglátjuk
okt.11: Zeneirodalomból zh-t írtunk, volt múzeumpedagógia is, délután próba, este fél8-ig.
okt.12.: Brigi tanított, ügyes volt! :)  ...én pedig bíráltam :P :D Este ugyancsak próba.
okt.13.: Múzeumpedagógia, este próba. Olcsival sokat beszélgettünk, jól eltelt az a +2óra a vonat indulásáig. :)

Vegyes érzelmeket kelt/keltett bennem ez az utóbbi két nap. A nyár alatt úgy éreztem sikerült lezárnom a múlt félévben történt eseményeket. De, amikor újra szemtől, szembe találkoztunk, a feltételezésem megdőlt. Furcsa volt, hogy rámköszönt, ahogy "kinyalta" - bepacsulizta magát, ahogy rámnézett, az a furcsa kérdés: " Nyolc óra van?", mikor ott volt a telója a kezében. Újraolvastam minden régi üzenetét, hátha rájövök, megtudok valami újat, vagy találok egy halovány reménysugarat. Tudom, ez borzasztóan nagy butaság, megint törékeny kislánynak érzem magam, és nem egy erős, határozott nőnek.
Remélem, a következő találkozásunkig ez elmúlik, és heves szívdobogás nélkül tudok majd a szemébe nézni egy őszinte mosollyal.
Szívesen elbeszélgetnék vele négyszemközt, sokmindent elmondanék neki, sokmindenre kíváncsi vagyok, egy egész éjszakán keresztül tudnám kérdezgetni.
A jelzéseiből  úgy érzem nem vagyok közömbös a számára, de lehet, hogy csak én reagálom túl a gesztusait.

Szerdán hazafelé utazva írtam egy pár sort:

~Várlak.
Nem várlak.
A fene egye meg!
Mégis várlak.
Egy frászt!
Te sem vársz!
...én miért várjak?
Várjak, varjak vagy
varrjak?
Várnálak,
de a varjak...
a varjak gomblyukakat varrnak,
várni, varrni...
Ó, már tudom!
Panni! ~

~ Kell egy ölelés,
kacagó szempár,
nevető lajhár,
nem tudom már.
Későn jössz,
de jössz tudom.
Vagy mégse...
... vagy mégis...
meglehet.~

~ Eljön az a pillanat, amikor visszatér egy emlék a múlt homályából, és az érzés felemészt, megsebez újra. Fáj a lélek magánya. S jönnek kételyek, vágyak, szétdúlt álomvilágok, mikor az "itt a vége fuss el vége" nem elég! Kell a "hol volt, hol nem volt" ... talán királyfi volt, talán csak egy ócska sor, egy megsárgult lapon.~

Járt az agyam, kapkodott ide oda, a gondolatok, pedig papírra vetődtek....néhol eléggé értelmetlen, viszont annál is inkább őszintébb. :)