Van valami különleges szürke délelőttön, esős vonatablakon kitekinteni. Mélabús, mégis békés látvány. Sokszor keresem ezt a nyugalmat itthon, önmagamban, a munkámban, gondolataimban. Nem értem, néha miért bonyolódik túl minden, bár lehet, hogy mi magunk vagyunk okozói a káosznak.
Hiányoznak a papírra vetett akvarellpacák, az elmosódott színek, az alkotás öröme. Hiányzik, hogy megosszam valakivel a bugyuta kis rajzokat, hiányoznak az előadások alatti levelezések, és, hogy senki se bírálja a választásomat/döntésemet, csak hallgassa meg figyelmesen bármiről is beszélek, akár rózsaszín egyszarvúakról, akár tudományos fogalmakról.
Örülök a tavasznak, a reggeli madárdalnak, a napsütésnek, a csendes tavaszi esőnek, hogy egyedül lehetek délelőttönként, cicák békés dorombolásának, billentyűk halk kattogásának, a világosságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése