Ott állt a kapuban, nevetett valamin, majd szívott egyet a cigijéből. Fehér kabátja, szinte világított a koraesti, őszi kedden. Arcán meglepődés tükrőződött, mikor meglátott kilépni az ajtón. Egy halovány köszönéssel búcsút is intettünk a múló pillanatnak, de még sokáig éreztem a pillangókat a gyomromban, a remegést a térdemben, forró arcomat, hevesen dobogó szívemet.
Sietve lépkedtem fekete, magassarkú cipőmben, fekete ruhámban, fekete kabátomban. Az őszi szél, lágyan lengett, és elképzeltem, ahogy utánam néz, figyeli libbenő szoknyámat, ahogy megigazítom a hajamat...vagy csak átsuhant fejében néhány kósza emlék, egy decemberi napról, amikor minden elkezdődött.
Nagyon szép, a haja lobog,
Végigtáncol az utcákon,
Sötét ruhája ráncai között
Senki nem látta, mikor átgázolt
A szívemen, mint egy hadsereg,
Keményen, ritmusra lépkedett.
(Ebben a dalban mindig kicsit magamra ismerek... tipikus jelenet, már másodszor fordul elő O.o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése